Van az úgy, hogy belenézel egy csillogó szempárba, alattuk megcsillan az év vigyora, és akkor elkezdődik valami. Ha akarod, ha nem, az új személy úgy folyik be az életedbe, mint apró csermely a széles folyóba: észrevétlenül, némán, mégis örökre megváltoztatva a folyást. Belehord új dolgokat, a folyóban pedig keveredni kezd az, ami benne volt, és az, ami újként belesodródik. Csakúgy, mint az életedben.

Új szokásokat alakítasz ki, változtatsz a sorrenden, bővül a bevásárló lista, néhány kacat elsüllyed a szekrény mélyén, helyettük kapsz újakat. Folyton rendet raksz, néha azon tűnődsz, hogy tán sosem volt ekkora rend körülötted. A napok átalakulnak 20 órássá, téged pedig egy Duracell nyuszihoz lehetne hasonlítani. Hirtelen ...

Lángh Júlia azt írta: „Mindenre szabad gondolni (…), semmiért nem kell szégyellned magad, ami eszedbe jut, csak az a fontos, hogy tudd a különbséget a gondolat és a kimondott szó között.”

Most épp nyelni próbálok, percek óta, de nem sikerül. Valami az útjában áll. A torkomban van és feszít, mintha próbálna áttörni a szöveteken. Legszívesebben pumpát nyomnék le a torkomon és próbálnám azzal kiszippantani, hogy elmúljon végre. De nem tehetem.

Egy kislány szalad le az iskola lépcsőjén. Úgy tíz éves, fiúsra nyírt hajjal, bő pólóban, farmerben, edzőcipőben. Szemeivel a lépcsőket nézi, majd az épület aulájának kövezetét. Majd a küszöböt, lábtörlőt. Betondzsungelt. Pár lépcsőfokot. Egy ott felejtett labdát. ...